Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2013.01.12

Müncheni mészárlás


1972. szeptember 5-én,  egy keddi napon, hajnali négy óra körül a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc fős kommandója átugorja a müncheni olimpiai falu alig 180 centis kerítését, egy nevetségesen egyszerű pótkulcs segítségével háborítatlanul behatol a Conollystrasse 31. szám alatti apartmanházba, ahol túszul ejt tizenegy izraeli olimpikont, akik a bajor fővárosban megrendezett játékokra érkeztek; két (határozottabban ellenálló) túszt már a helyszínen agyonlőnek. Elkezdődik a müncheni túszdráma.

A hatóságokat azok a sportolók értesítik, akiknek az utolsó pillanatokban sikerült elmenekülniük; a bajor rendőrség körülzárja a helyszínt, de – enyhén szólva – nincs a helyzet magaslatán. Német fegyveres testületről sok rosszat leírtak már az elmúlt nyolcvan évben (sokszor teljesen indokoltan), de azt, hogy tehetetlen, rosszul megszervezett, kaotikus  teszetoszaság jellemezte volna őket – nos, ezt akkor is rögzíteni kell, ha azóta a felelősök egy része halott, másik része pedig legszívesebben kitöröltetné annak a 20 órának a történéseit nemcsak a saját, hanem az egész emberiség emlékezetéből.

Reggel fél hatkor a palesztinok írásban közlik feltételeiket: összesen 241 elv- és harcostársuk azonnali szabadon bocsátását követelik, akiket izraeli és német börtönökben tartanak fogva; közöttük van például Ulrike Meinhof és Andreas Baader is, akik alig pár hónapja ülnek a stuttgarti Stammheim Fegyházban. Bonn (azaz Willy Brandt) közvetlenül és soron kívül Tel-Avivhoz (vagyis Golda Meirhez) fordul, ahonnnan hat percen belül (!) megérkezik a válasz, melynek két része van, egy nagyon rövid és egy simán rövid:

1.) Izrael NEM tárgyal terroristákkal;
2.) A zsidó állam – német beleegyezéssel – haladéktalanul Münchenbe küldi „a hasonló problémák legrövidebb időn belüli megoldására specializálódott szakembereit”. Csak egy bólintás kell, s a „szakemberek kis csoportja” kilenc órára a bajor fővárosban lehet.

Brandt az órájára néz: reggel hat óra van. Röviden konzultál szövetségi belügyminiszterével, Hans-Dietrich Genscherrel, aki határozottan megrázza fejét, kidülleszti mellkasát és azt mondja: a kiválóan felkészült német rendőrség egyedül is képes megoldani a túszhelyzetet. Ez a kiválóan felkészült német rendőrség mellesleg órákon keresztül győzködi a palesztinokat, hogy nevezzék meg azt az összeget, amennyiért cserébe elengedik a túszokat, és a racionális gondolkodású germánok annyira nem értik, hogy erre az arabok miért nem hajlandóak, hogy eleinte a tolmácsok hiányos nyelvtudására fogták a kútbaesett alkut.

Időközben (gyakorlatilag a helyszíni hatóságok egyetlen hatékony és eredményes tagjaként) a túsztárgyaló pszichológus kétszer is rá tudja beszélni a terroristákat, hogy módosítsanak az általuk megszabott határidőn: az eredeti 09.00 óra helyett először 12.00-re, majd (egyes arab államok, például Egyiptom közreműködésével) 17.00-re tolják a teljesítés időpontját. Az egész hercehurca alatt a palesztinok a helyszíni közvetítést adó tévében pontosan látják, hogy a környék háztetőin mesterlövészek bukkannak fel; ultimátumukra a legjobban a müncheni rendőrfőnök lepődik meg és nem érti, hogy ki az áruló a rendőrök között…

A német rendőrség végül beleegyezik, hogy a terroristák (akikről végig azt hitték, hogy csak öten vannak) a kilenc, még életben levő tússzal, két helikopterrel és négy német pilótával az egyik közeli katonai repülőtérre távozzon, ahol – úgymond – az a repülőgép várja őket, amellyel egy meg nem nevezett arab országba repülhetnek.

A helikopterek 22.30 körül megérkeznek a fürstenfeldbrucki reptérre, ahol (ha egyáltalán még lehet) a ballépések sokasodnak, a katasztrófa mélyül, a káosz kiteljesedik: a szinte találomra kiválasztott, és a tetőre felküldött öt rendőr (akik mesterlövész-puskát kaptak ugyan, de komolyabb kiképzéssel nem rendelkeztek) elképedve regisztrálja, hogy tűzparancsuk van, noha közöttük rádiókapcsolat nem volt, éjjellátó készülékkel, védősisakkal és speciális lövedékálló mellénnyel sem látták el őket.

Az összevissza lövöldözés (a helyszínen megfigyelői státusszal rendelkező Moszad-főnök, Cvi Zamir elképedt pillantásaitól kísérve, aki biztosan kitépte volna az összes hajszálát, ha lett volna neki olyan felesleges) közel egy órán át (!)  tart; a késve (28 kilométerről!) érkező, páncélozott járművekből álló erősítés például forgalmi dugóba keveredik, s a gépkocsivezetők nem vállalják, hogy egy közlekedésrendészeti korlátot áttörve, előzetes utasítás nélkül rövidítsenek az útvonalon… Hja kérem, a normakövetés nagyon fontos egy német rendőr életében.

Amikor a terroristák látják, hogy nincs esélyük, kézigránátot dobnak a még mindig a helikopterekben ülő túszok közé, majd Kalasnyikov-lövésekkel vetnek véget a kilenc izraeli sportoló (és egy német rendőr) életének, mialatt a németek valódi zárótüzet zúdítanak a helikopterekre. Nem vagyok terrorelhárítási szakértő, de annyi tölténnyel, amennyit a bajorok hiábavalóan elpuffogtattak, a zsidók egy hétig tartani tudták volna Jeruzsálemet a hatnapos háborúban.  

A lassan túlerőbe kerülő rendőrség végül öt palesztint agyonlő, hármat elfognak; a három foglyul ejtett terroristát később a nyugatnémet hatóságok elengedték, egy Lufthansa-gép eltérítését követő alku eredményeként, de közülük már csak egy él, természetesen mély illegalitásban. A másik kettőt – vélelmezhetően – a Moszad és a hadsereg közös egysége, egy sayeret kutatta fel és a titkosszolgálat kommandója, a kidon végezte ki a mészárlást követő hajtóvadászat során, további nyolc olyan terroristával együtt, akiknek közük volt a merénylethez.

 


72_emlektabla_munchenben.jpg


Az események tényleg alapjaiban megrázták az egész világ közvéleményét, különösen az olimpiai mozgalmat. Az illetékesek órákon keresztül tanakodtak, hogy mi a célszerűbb, illendőbb, ízlésesebb, korrektebb: megszakítani a játékokat vagy folytatni. Ha folytatni, akkor milyen formában?

„A játékoknak folytatódniuk kell! Nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista megsemmisítse a nemzetközi együttműködés és jó szándék eme alapkövét.” – jelentette ki másnap Avery Brundage, a NOB elnöke. És a játékok folytatódtak, a pénztárgépek csilingeltek, pedig csak egy év múlva jelent meg a Dark Side of the Moon, rajta a halhatatlan “Money” című számmal, ami azóta is a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nemhivatalos himnusza.

 

 

(forrás: tib0ru.blog)